Na jó, a fiatalok (értsd: a hozzám hasonlóan zsenge ifjaktól legalább mégegy tízessel zsengébbek) már azt sem tudják, mi az a gyalogsági ásó! Igaz, ez nem is egy katonai, hanem egy eredetileg balkonládához, vagy ültetéshez kitalált kis kézi ásó - ami azért már ismerősebb talán, nekem pedig a legújabb barátom!

Kedvenc új barátaim... Ásó, kapa és a nagyharang válasszon el tőlük!

Az úgy kezdődött, hogy az a bizonyos "józan paraszti ész" (magyar nyelv: nem győzlek csodálni!) segítségével végiggondolva a kertben található, még mindig jelentős mennyiségű elhalt növény - amiből amúgy is komposzt lenne elvileg - feltehetőleg jót tesz a földnek... És amikor ásunk, akkor annak többek között az a lényege, hogy a föld lazítása mellett egy friss, nedves, tápanyagban dúsabb réteg kerüljön felszínre... És így egyben arról is gondoskodnék, hogy a felszínről ezáltal eltemetett zöldhulladék eltűnjön a szemem elől, nem mellékesen bomlástermékével javítva a föld mélyét, a következő ásásig...

Tehát: ásni kell! Logikus nem?

Csakhogy fizikai adottságaim odáig terjednek, hogy végre már a második liter tejet is elbírom egyedül - a kerti ásó pedig önmagában meghaladja ezt a súlyt! Semmi baj, láttam már, hogyan kell ásni, és ha ügyes az ember, meg van némi fizikai érzéke (vagy valami ilyesmi), akkor a saját testének a súlyát is fel tudja használni... Vagyis: mind a 48 kilómat! Maradjunk annyiban, hogy ez az út zsákutca!

Valamit azonban tenni kell, már csak azért is, mert a kert korábbi tündére árván hagyta birodalmát, amit épp a Borostyán nevű szörnyeteg készül elpusztítani! Szeretem a zöldjét a házak falán, és az élet minden formáját tisztelem - de itt most én szeretnék uralkodni (na jó: legalább vezetgetni), és nem tűröm, hogy más pusztítást végezzen! Nevezett ugyanis sorra bekúszott minden cserje és virághagyma alá/közé/mindenhova, és az éltető nedűt elszippantva a többi növénytől egyszerűen megfojtja őket - némi kiéheztetés után!

Ezt azért mégsem hagynám, illetve mentem, ami menthető... Olvastam mindenféle méregről, ami pikk-pakk kipusztítja, csakhogy féltem a többi növényt ezektől! Maradt az, hogy kézzel kitépkedem - de igazi ellenséghez méltón nem adja meg magát könnyen: olyan szinten van belekapaszkodva a földbe, hogy az már bámulatos! (Tiszteld ellenséged, ha le akarod győzni, mi? Nesze nekem!)

A lényeg, hogy miközben próbáltam a mélyéről is kirángatni a központi gyökereket, a kis kézi ásóval is sikerült mélyrehatóbb ismeretségre szert tenni - és ennek során jött a fentebbi "megvilágosodás", hogy ez akár jó is lehetne... 

Vagyis még mindig: ásni kell! És mert ezt a kis ásót legalább elbírom, és térdelni, guggolni még tudok: ezzel a kis vacakkal ástam fel a kert egy részét (persze: folytatása következik!). Közben a magam szórakoztatására felidéztem azokat a sztorikat, amelyeket barátaim meséltek a katonaélet szépségeiről...

Poénnak sem volt rossz, nosztalgikus élmény - és legfőképp hasznos időtöltés volt, azzal a kis szépséghibával, hogy jelenleg az ujjaimat még tudom mozdítani, de a karomat azt átmenetileg szívesen lecsatolnám, ha tehetném... (Nem tehetem: még tojást kell festeni, és az ünnepi töltöttkáposzta is várja, hogy elkészítsem!)

És hogy mindezt miért? Hát - ezért (is):

Azért a teljesség kedvéért: a végére előkerült a kisbalta, a nagyásó, és néhány családtag is - valamint csigák, giliszták, és egyéb lények... Jó kis délután volt, a kert ismét sokkal szebb lett, és néhány fűmag is várja, hogy a végére eleredő eső megöntözze! Már csak azt nem tudom, hogy fogok felállni a székből, mert sajog minden porcikám!